A hattyút látni és megszeretni

Az elmúlt pár évben Molnár Ferenc reneszánszát éli a magyar színpadon. Szinte az összes budapesti teátrum műsorára tűzte és műsorán is tartja Molnár valamelyik drámáját. Ebbe a Molnár-érába lépett be az Örkény Színház idén márciusban, Polgár Csaba rendezésében A hattyúval. 


A hattyú Örkénybeli előadását nagy várakozás övezte. A darabot a tavalyi évadban, a Három nővér helyett tervezték bemutatni, de Csákányi Eszter betegsége miatt a bemutató eltolódott idén tavaszra, így a bemutatót nagy várakozás övezte. Talán nem árulunk el vele nagy titkot, hogy az előadás beváltotta a hozzáfűzött reményeket. 

Ez leginkább Polgár Csabán és a társulaton múlott. Az Örkény könnyebb belecsúszhatott volna abba a hibába, hogy a polgári-arisztokrata szalonok hagyományába illeszkedve, szinte archaizáltan mutatja be Molnár drámáját. Ezzel szemben nagyon átgondolt, kortársi olvasattal találkozunk, amely mindenképpen Polgár Csaba és Szabó-Székely Árminnak köszönhető. Szembesültek és elfogadták, hogy az arisztokrata világ, mint olyan halott Magyarországon, ezért egy olyan díszletbe pakolták az előadást, amelyen látszik, hogy a természet kikezdte pompáját. 

Beatrix (Csákányi Eszter) és családi köre a hatalom felé való törleszkedés közben hagyta, hogy a családi kötelékekkel együtt a környezet, a háttér is szétmálljék. A kínosan kékre festett díszlet lepattogzott és csak távolról adja az öröm, a nyugalom és nagypolgári biztonságba vetett hitét. Közelről aggasztóan a hatalom felé törekvés görcsös, magába forduló világ átható hidegségét adja. Ez a kékség a záróképben a hatalom és hírnév iránti ragaszkodás sajkája alatt elterülő végtelenül magányos tenger. 

Ezt a tengerre szállást és az azt megelőző pillanatot ragadja meg az előadás. A molnári társadalomkritikát kidolgozva egy szerelmi történeten keresztül fogalmaz meg az előadás konkrét kérdéseket az érzelmekről. Magáról az érzelemről, hogy mi is az? Hogyan születik? Mi kell hozzá és milyen szélsőségek léteznek ebben? Újraírva a Rómeó és Júlia történetét az érzelem nélküli világba megjelenik az érzelem, és résztvevői nem tudják megérteni, hogy pontosan mi is ez. Ez a küzdelem kívülről édesdeden szerencsétlenül mutatkozik meg, de belülről pokoli szenvedés. A pontos, lekötött, megfogalmazott világrendben megjelenik valami nem odaillő, valami piszok, ami rámutat az egész hazugságára. Ezt jellemzi a legjobban Alexandra és Miklós, a tanár szerelmi viszonya (Tenki Réka és Nagy Zsolt finom, olykor érzéki játékában). Az előadás nem hazudik. Az utolsó pillanatban nem születhet meg érvényes, nagy, hazugságot eltörlő gesztus. 


Ezt a realitást ragadja meg Jácint (Mácsai Pál) és Mária Dominika (Für Anikó) karaktere. Jácint elemző és megértő alakja csalfa Lőrinc barátként irányítja a cselekményeket, miközben tisztában van ennek a hazug világnak a lehetetlenségével. Mária Dominika pedig életkorából adódóan átlátja, hogy ez egy talmi világ, de hát nincs mit tenni, ez így működik. 

Az előadást áthatja egy német játékstílus, könnyen elférne az előadás a Schaubühne színpadán. Mégis a magyar dráma szövegvilágának és hagyományvilágának szövetére világít rá. Ez a játékstílus leginkább abban nyilvánul meg, hogy epikusan a színészek tudatosan felmutatják azt a distanciát, hogy én és a szerep. Egy kivétellel: Tenki Réka. Ő belepusztul abba, amikor súlyként nehezedik rá a hazugság színházának vasfüggönye. A hattyú csak egyszer énekel életében. Ezt a törvényt írja felül a tanár karaktere. A második felvonásbéli dalolását visszafordítja. Megmenti ezzel a lányt az életnek, amelyet csak az arisztokratikus világ ad és adhat meg neki. 

Az előadás fényét emelik a kiváló át- és átértelmezett zenei betétek, amelyek hol egy Schubert dalestet, hol egy ’70-es évekbeli, hol pedig az opera magasságait idézik meg. 

Újfent fontos előadás született az Örkény színpadán. A társulat örömjátékát lehet élvezni, de másodsorban, és talán ez a legnagyobb teljesítmény: sikerül a molnári nosztalgikus hagyományt elmozdítani és igazán izgalmas előadást létrehozni. Így A hattyú becsatlakozik a Tóték és Az ügynök halálának sorába. Azon előadások sorába, amelyek képesek voltak a megrögzött, súlyos rétegekkel és félreértésekkel tarkított hagyomány porát képes volt letörölni és kortárs módon újraolvasni ezeket az anyagokat.  

Írta: Kalmár Balázs
Fotók: Horváth Judit

Antónia Vass

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kommentek

Recent Posts