Súgópéldány

December 10-én mutatják be a Make Magyarország Great Again – Magyarságkurzus című előadást a Vörös Neon kabarészínpadán, Botos Éva és Végh Péter előadásában. A zenés kabaréprodukció a magyar emberek közös múltját, élményeit felidézve keresi a közös nevezőt egy meglehetősen megosztott országban, de az alkotócsapat erősen bízik abban, hogy az előadás estéinek végén mindenki úgy megy haza, hogy vannak közös pontok a társadalmunkban.

Botos Éva: Kicsit a múltra pillantva átbeszéljük azt, hogy hogy is vagyunk mi a világban, milyen hatást gyakoroltunk a többi országra, ránk milyen hatást gyakoroltak mindenféle döntések, politikusok vagy hadvezérek, és hogy vészeltük át mindezt. Ebből kiindulva megnézzük, honnan eredeztethető az, hogy mi 2025-ben úgy vagyunk, úgy érezzük magunkat, ahogy most. Persze sokféle attitűdöt és véleményt mutatunk be, hál' Istennek nem tesszük le a voksunkat semmi mellett – viszont mindenki kimazsolázhatja belőle azt, hogy rá mi jellemző azok közül, amit bemutatunk, vagy ráismer-e valamelyik barátjára, ismerősére egyik-másik karakter formájában.

Végh Péter: Ez az előadás egyfajta tükör. Tükröt tartunk saját magunknak, magyaroknak, és ebben lesz, aki magára ismer, lesz, aki nem... Bár egy-egy dologban szerintem mindenki egész biztosan magára fog ismerni. Ez a tükörtartás azért jó, mert mindenki szabadon gondolkodhat rajta. A tükör nem szól vissza, csak mutat. Tehát mi sem kényszerítünk semmit senkire, arra törekszünk, hogy a néző saját maga alkosson véleményt, mi csupán picikét buzdítani próbáljuk az embereket, hogy nevetni tudjunk magunkon. A hibáinkon, a hiányosságainkon, és lehetőleg ezekkel együtt próbáljuk meg elfogadni egymást.

Botos Éva: Én azért is imádok magyarnak lenni, mert nagyon szeretem a magyar humort, aminek van mindig egy kis fanyarsága. Nagyon tudunk nevetni magunkon, és ez alapvető jellemzője a mi előadásunknak is. Vagyis persze nem vérkomolyan beszélünk ezekről, hanem azzal a jó magyar humorral, ami szerintem egyfajta közös nevezője az országnak.

Végh Péter: Miközben az előadásnak van egy olyan oldala is – ami szerintem nagyon értékes –, hogy olyan információk is elhangzanak benne, a szórakoztatás mellett, amit nagyon-nagyon sokan nem tudnak. Nem azért, mert nem tájékozottak, hanem azért, mert valamilyen okból nem jutottak el hozzájuk vagy nem ragadtak meg bennük ezek az információk. Vagy csak elfelejtettük! Ilyen is sok van, hogy az ember észbe kap, hogy jé, ez tényleg így volt, vagy így van!

Botos Éva: Van egy olyan rész is az előadásunkban, amikor azt fejtegetjük, hogy milyenek is vagyunk most, 2025-ben mi, magyarok. Mint egy pszichológusnál, vagy egy ilyen coachnál: az ember fölfejti, hogy honnan erednek akár a traumái, a jó vagy rossz tulajdonságai, vagy hogy valójában mire büszke. És amit te mondasz most, ezekből az információból kiindulva – amik fölött elsiklottunk, vagy nem tanultuk meg a gimiben, vagy megtanultuk, de elfelejtettük – megszületik a felismerés: hoppá, ott van a kutya elásva, hát onnan indulhat ez a bizonyos kis kollektív trauma, és jé, tényleg, valóban ez ide csúcsosodott ki... Ennek a megfejtésnek a folyamata telis-tele van humorral, de ez önirónia nélkül talán nem is megy.

Végh Péter: Ezekben a gyönyörű tárgyakban ott lakozik a magyar néplélek egy része. Vannak közte teljesen gyakorlatias, hétköznapi használati tárgyak, vannak játékok, vannak régi mesebábok, szóval a tojástartótól a kiváló dolgozó-kitüntetésig egy csomó minden. Egyébként igazán szép, művészileg kidolgozott darabok többnyire. És amikor az ember meglátja ezeket, felkiált, hogy „Úristen!”, mert bevillan egy húsz-harminc évvel ezelőtti emlék, vagy eszébe jut egyik-másik darabról az édesanyja vagy a nagyszülei… Amin lehet mosolyogni, talán picit sírni is, mert bizony ezek a tárgyak elmúltak, és ma már mások vannak helyette, de ezek a tárgyak nagyon is mi vagyunk.

Botos Éva: Ezen tárgyak első tulajdonosai a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években éltek. De ők többnyire eltették őket, és a kilencvenes és kétezres években született gyerekeik is láthatták vagy akár játszhattak anyukájuk Böbe babájával, szóval ezek valahogy mindenki számára a közös múltunk részei. Annak idején, amikor még egy tévécsatorna volt, mindenki ezeket a meséket nézte, és persze a diktatúra idején nem is jelenhetett meg olyan széles skála a televízióban, viszont ebből fakadóan az emlékek is közösek, egységesebbek. Akkoriban az élmények mindenkivel nagyjából ugyanakkor és ugyanolyan szinten történtek. Ennek sok-sok hátránya van, de van előnye is: amikor elővesszük ezen tárgyak egyikét-másikát, akkor ez az egységérzet hirtelen képes előtörni, mert bármelyikünk rápillant ezekre, ugyanaz az érzés fog el bennünket. És ez a mi közös tudatunk. Az előadásban nem az önmagáért való nosztalgia a célunk, hanem ennek a közös nevezőnek a megteremtése vagy megélése egy-egy pillanatra. Az a szándékunk, hogy azt hozzuk elő sok nevetés és a dalok közepette, ami közös bennünk, és hogy erre az egy-két órára ne azzal foglalkozzunk, ami elválaszt. Hogy a mi megosztott, de ennek ellenére létező közös világunkat tegyük egy pillanatra a fókuszba. Ha ez sikerül, akkor szerintem magunkkal tudjuk ragadni a nézőket.

Végh Péter: A kabaré műfajától elválaszthatatlan a zene. A mi kis kurzusunkon sok stílust megidézünk. Van benne rockos polbeat, klasszikus kuplé, romantikus sanzon, táncdal, autentikus magyar népdal vagy katonadal – úgyhogy elég színes a paletta zeneileg. Ahogy a mi zenei ízlésünk is sokféle.

Botos Éva: Az elhangzó dalokban közös, hogy valamilyen módon mindegyik jellemző az országunkra. Vagy egy korszakot idéz meg, vagy mindenki ismeri, ha akarja, ha nem, mert együtt énekeltük ünnepségeken, vagy akár szilveszterkor, vagy akár egy fontosabb közösségi pillanatban. Ezek a dalok olyan régről vannak már a gyökereinkben, hogy megkerülhetetlenek: szinte mindenki hallotta már valahol, valamikor őket, ha a szövegét pontosan nem is tudja, akkor is tudja dúdolni, és tudja, hogy ez bizony egy magyar „alapdal”. Ezekből énekelünk el néhányat, néha a mai hangulathoz hangszerelve.

Végh Péter: Van benne egy-két olyan dal is, ami régebben közismert volt, de ma már a fiatalabb korosztály nem feltétlenül ismeri. De most megismerkedhetnek vele, és jól is teszik, mert szerintem ezek egytől egyig nagyszerű nóták.

Végh Péter: Amellett, hogy mindenkinek, aki szeret jó érzéssel nevetni, azt mondanám, hogy ha már felmerült valaha valakiben az a kérdés, hogy miért is vagyunk olyanok, mint amilyenek – akár pozitív, akár negatív értelemben –, akkor az jöjjön el, és egy üveg bor mellett töltse el velünk ezt az estét. Nem fogja megbánni.

Botos Éva: Én annak ajánlanám, aki úgy érzi, hogy még nyitott benne sok kérdés. Tehát leginkább azoknak, akik még nem cölöpözték le magukat egy mondat vagy egy gondolat mögé, szóval olyanoknak, akiknek még vannak kérdései a világról. Félreértés ne essék, nem fogjuk ezeket megválaszolni, de akkor lesz teljes az élmény, ha az ember képes szembesülni azzal, hogy hoppá, én azt ott lehet, hogy rosszul gondolom, vagy hogy valamit nem tud, vagy hogy másik nézőpont is érvényes a sajátján kívül. Mivel maga az előadás is folyamatosan beszélget, sőt vitatkozik saját magával, olyan embereknek ajánlanám, akik tudnak és szeretnek beszélgetni és vitatkozni. És akkor el tudunk kicsit gondolkodni akár magunkról, a világunkról, a nézőpontokról, és lehet, hogy közelebb jutunk ahhoz, hogy milyenek is vagyunk mi, magyarok.